Terjék Lajos az NB II-es Dorog sportigazgatója

Az újpesti nevelésű, utánpótlás-válogatottságig és a felnőtt válogatott keretéig jutó csatár, Terjék Lajos kisebb megszakítással, 12 éves ciprusi légióskodás után hagyott fel a nyáron a futballal, és lett szeptemberben az NB II-es Dorog sportigazgatója (mint arról néhány hete beszámoltunk).Az azóta eltelt néhány hét után a hazai tapasztalatairól kérdeztük, hogy mennyiben más a futball és az élet itthon, mint Cipruson volt, és mennyit változott a magyar labdarúgás világa azóta, hogy az 1990-es évek végén Újpesten profi labdarúgó lett belőle.

 „ÉREZZÉK MAGUKAT SZERENCSÉSNEK, AMIÉRT FUTBALLISTÁK LEHETNEK"

– Két nappal a 8. forduló előtt nevezték ki sportigazgatónak Dorogon. Akkor az aktuális fordulóban még kikapott a csapat, de azóta veretlenek, két meccset megnyertek, egyszer döntetlent játszottak, megfosztották veretlenségétől a bajnokesélyes MTK-t. Erre mondják: csak munkába kellett állnia...

– A Szeged elleni meccs után tartottam az öltözőben egy kis beszédet a srácoknak, mert voltak a dolgok, amik nem tetszettek – válaszolt a Nemzeti Sport Online kérdésére a 37. életévét múlt héten betöltő Terjék Lajos. – Leginkább azt próbáltam megértetni velük, hogy érezzék magukat szerencsésnek, amiért futballisták lehetnek, azzal foglalkoznak, amit szeretnek. Tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlenül lettem népszerű ezzel az öltözőben, de a játékosoknak is elmondtam, nem azért jöttem, hogy engem szeressenek, hanem azért, hogy a közös munkánk révén a csapat előre tudjon lépni, és hogy ők is fejlődni tudjanak, jobb játékosokká válhassanak. Márpedig Dorogon ehhez minden feltétel adott, nagyon jó a közeg, a fiatal és a rutinos játékosok jól kiegészítik egymást, utóbbiak közül Sitku Illéssel például még együtt játszottam annak idején, ahogy a vezetőedzőnkkel, Schindler Szabolccsal is, ellenfélként. Teljesen reálisnak érzem a meghatározott 1–10. hely valamelyikét. Sőt, ami engem illet, szeretem mindig magasabbra tenni a lécet az elvárhatónál, ezért legkésőbb a következő idényben, már az első hatban látnám a Dorogot. Mert ha nincsenek nagy célok, csak úgy elvagyunk, akkor én is tengek-lengek, márpedig nem ezért jöttem haza.

„CIPRUSON JOBBAN VAN IDEJE AZ EMBEREKNEK EGYMÁSRA”

– De mégis miért? Két éve a Nemzeti Sportnak még úgy nyilatkozott, hogy talán élete végéig Cipruson fog élni...
– Az ottani életemet nem számolom fel, valószínűleg kétlaki életre fogok berendezkedni, nem tervezem, hogy elszakadok Ciprustól. Az állapotos menyasszonyom egyelőre nem is tért velem vissza Magyarországra. Viszont az elmúlt két évben már tudatosan készültem arra, hogy az aktív futball után sportvezetőként dolgozom majd, egy szakirányú képzést is elvégeztem, továbbá két klubnál már besegítettem a költségvetés tervezésbe, a háttérmunkába. Márciusban aztán térdsérülést szenvedtem, és mivel a harmadosztályban játszva már nem sok motivációm volt a pályán, úgy döntöttem, hogy felhagyok az aktív futballal. Azt éreztem, hogy új kihívásokra, környezetváltásra, akár országváltásra is szükségem lehet. A nyáron aztán ajánlások útján megkeresett Mayer László, a dorogi klub elnöke, aki a Nyíregyházára távozó Bene Ferenc helyére keresett egy olyan személyt a klubvezetésbe, aki a szakmáért felelős. Szabad kezet kaptam a keret kialakításában, és egy lehetőséget arra, hogy valamit közösen felépítsünk. Mindig is erre vágytam, játékosként a pályán, a tízes pozícióban is azt szerettem, ha épül a játék, a csapat körülöttem.

– Ciprushoz miért ragaszkodik annyira, „mit tud az a sziget” a pálmafákon és a tengeren kívül?
– Nagyon tetszenek az ottani értékek. A szoros családi és baráti kötelékek, hogy minden egyes alkalmat kihasználnak, hogy minél többen és minél többet lehessenek együtt. Kis túlzással minden nap egy „bazi nagy görög lagzi". És amellett, hogy ezek a baráti vagy családi társaságok rendszeresen összejönnek, mindent tudnak is egymásról, jól ismerik a másik nyűgét-baját, mert teljesen megbíznak a másikban, és ahol csak tudnak, segítenek egymásnak a hétköznapokban. Legalábbis az én generációmban ezt tapasztaltam, a fiatalabbak már ott is énközpontúbbak. Ezzel együtt is úgy gondolom, Cipruson jobban van ideje az embereknek egymásra, míg Magyarországon mindenkinek megvan a maga zárt, rohanó világa, amelyből nem tud kilépni. Mondok még egy konkrétumot, ami megfogott a szigetországban. Ott a keresztszülőségnek például sokkal nagyobb jelentősége van, mint nálunk. Cipruson nem a szülők kérnek fel valakit, hogy ugyan, vállalja már el a keresztszülőséget, hanem az ismerősök, barátok közül jön a jelentkező, aki vállalja az ezzel járó felelősséget, ugyanis ott egy keresztszülő valóban egy életen át támaszt jelent a keresztgyereke számára. Nekünk is van a párommal egy görög keresztgyerekünk Cipruson.

– Kinevezése után arról beszélt, hogy szeretne pár ötletet hazahozni a külföldi tapasztalataiból, illetve azt is mondta, szeretné, ha a játékosok emberileg is fejlődnének. Konkrétan mikre gondolt?
– Először is ott kezdeném, hogy a dorogi közeg sokban hasonlít arra a kis vársora, ahol Cipruson éltem. A lokálpatriotizmus értékként jelent meg, és ez az amire Dorogon, illetve Dorog környékén is építeni kellene, ide értve Esztergomot, Nyergesújfalut, tágabb értelemben pedig Komárom-Esztergom megyét, mert jelenleg a mi csapatunk szerepel a legmagasabb osztályban a megyében. Azt kellene elérnünk, hogy a gyerekeket ne Budapestre vigyék a szülők futballozni, hanem a saját térségük csapatában maradhassanak. Ennek érdekében nagyon sok egyeztetést tervezek. Szurkolókkal, különböző vezetőkkel, a sajtóval, a kölcsönös kommunikációban, együttműködésben hiszek. A klub mellett pedig valóban szeretném, ha a játékosok is fejlődnének, és nemcsak szakmai értelemben, hanem emberileg is.

– Rendben van, de hogyan?
– Szeretném megértetni velük, hogy mennyire fontos az alázat, az elkötelezettség abban, amit csinálunk, és hogy ha valaki akar, akkor mindig tud változni, mindig tud újat tanulni, mindig tud fejlődni. A saját példámon tudom, hogy húsz-huszonegy évesen még én sem töprengtem ilyeneken. De Cipruson jártam személyiségfejlesztő tanfolyamokra, amerikai trénerekhez, arról tartottak előadásokat, hogyan gondolkodnak a sikeres üzletemberek. Ezt a szemléletmódot szeretném átadni a játékosoknak is. Harminchét évesen visszatekintve egy pillanatnak tűnik az egész pályafutásom, pedig húsz évig tartott. De egy profi futballistának felkészültnek kell lennie arra, hogy bármikor jöhet egy sérülés, megszakadhat a pályafutás, és egyik napról a másikra megszűnhet a profi futballista léttel járó jó élet. És akkor mi lesz? Mi lesz, ha hirtelen vissza kell csöppenni a hétköznapi átlagemberek életébe? Akik nem tudják elviselni, hogy a „csúcsról" visszaeshetnek, és nincsenek erre felkészülve, azoknál jöhetnek a családi és megélhetési problémák, alkoholizmus és még sorolhatnánk. A pályán és az életben is úgy kell gondolkodni, hogy készek legyünk változtatni a történéseken, hogy képesek legyünk váltani és ennek érdekében fejlődni.

„A KEZDŐ FIZETÉSEM HETVENEZER FORINT VOLT A BAJNOKCSAPATBAN"

– Meglehetősen baljós időkben lett önből profi labdarúgó. A futballon belüli körbetartozások, a hitegetések, a fű alatti üzletek időszakában, a fogadási csalások hajnalán. Mit tapasztal, mik a legnagyobb különbségek az akkori korszakhoz képest?
– 1997-ben kerültem fel az Újpest első csapatához. Olyan játékosokkal együtt, mint Lőw Zsolt, Szélesi Zoltán, Tokody Tibor, Kerényi Norbert. A máig utolsó újpesti bajnokcsapatban még nem játszottam, mert 1999-ben mutatkoztam be az NB I-ben, de a keretben már ott voltam. Akkor a kezdő fizetésem hetvenezer forint volt a bajnokcsapatban, és Újpesten nem is kaptam ennél többet, pedig játszottam harminchét meccset, lőttem nyolc gólt. Csereként beállva betaláltam a Fradi elleni derbin is, ami felejthetetlen emlék marad. Ma az NB II-ben a teljesen kezdő fizetés annak az összegnek a többszöröse, de egy gólerős, jó fizikai adottságokkal rendelkező csatár még akár az NB III-ban is megkereshet százezreket.

– És most jó eséllyel kézhez is kapják a játékosok a pénzt, nem úgy mint akkoriban, amikor óriási tartozásokat halmoztak fel a klubok.
– Igen. Újpesten is ebből voltak a problémák, majd Fehérváron is elfogyott a pénz, ahova Újpestről szerződtem. Pedig akkor még nem ugyanazt jelentette Újpest-játékosnak lenni, mint manapság. Az akkor hatalmas szó volt, sokkal nagyobb volt a klub presztízse, jóval többen is jártak a mérkőzéseinkre. Ma viszont éppen azt tapasztalom a magyar labdarúgásban, hogy a jobb fizetések elkényelmesítik a játékosokat, nem motiváltak az előrelépésre, fejlődésre. Nem olyan régen ajánlottak két, akkor még Újpesten szereplő játékost, hogy próbáljak segíteni nekik Ciprusra szerződni, de ők elutasították a lehetőséget, Németországban reménykedtek, de mondanom sem kell, azóta is itthon játszanak.

„GERA ZOLTÁN PÉLDÁZZA, MENNYIT LEHET VÁLTOZTATNI AZ ÉLET ALAKULÁSÁN"

– Annak idején könnyebb volt külföldre igazolni? Ön megfordult Izraelben és Németországban is, pedig még csak válogatott sem volt.
– Akkor sem volt könnyű külföldre igazolni, de azok a játékosok, akik a 2000-es évek elején ki tudtak menni, hosszabb időt el is töltöttek ott. Úgy vélem, egyrészt jobb volt a játékosok kvalitása akkoriban, másrészt, ha nem feltétlenül a játéktudásukkal, akkor a mentalitásukkal tudtak kiemelkedni az NB I-ből. Példaként említhetem az én generációmból Lőw Zsoltot és Szélesi Zoltánt, akik most már edzőként dolgoznak az RB Leipzignél, illetve a válogatottnál. Ez is mutatja a mentalitásukat, aminek köszönhetően sikeres válogatott pályafutást tudhatnak maguk mögött. Az ő sikereik engem is boldoggá tesznek, hiszen együtt nőttünk fel. De jó példa Torghelle Sándor és említhetem Gera Zoltánt is, mindkettőjükkel együtt voltunk utánpótlás-válogatottak. Nagyon örültem, amikor az Európa-liga döntőjében láthattam őt. Zoli az élő példája annak, hogy alázattal milyen sokra viheti egy futballista, akár Magyarországról indulva is, mert aki jó, azt nem küldik el csak azért, mert magyar. Gera azt is példázza, mennyit lehet fejlődni és változtatni az élet alakulásán, ha az ember elkötelezett a fejlődés iránt.

– Ha már a mentalitásnál és a külföldi boldogulásnál tartunk, hogy látja, miért van az, hogy például a délszlávok mindenhol utat tudnak törni maguknak?
– Mert ha két szerb egyszerre bekerül egy idegen kultúrába, akkor nem egymás ellen áskálódnak, hanem éppen ellenkezőleg, egymást húzzák-tolják előre. De még a szlovén is segíti a szerbet vagy a horvátot, függetlenül attól, hogy nem olyan régen még háborúban álltak egymással a délszláv országok. Miért van az, hogy bárhova megyünk Európában, találni szerb edzőket, játékosokat, menedzsereket? Azért mert nem irigyek a másik sikereire, és nem a saját pozíciójukat féltik, hanem segítenek, hogy a másik is sikeres lehessen, hogy minél többen odakerülhessenek.

„ATTÓL MÉG SENKI SEM LESZ JOBB JÁTÉKOS, HOGY TÖBBET KERES”

– Most már aktív sportvezetőként hogyan látja a magyar foci jelen helyzetét? Az MLSZ igyekszik támogatni a magyar fiatalok szerepeltetését, a másodosztályban még jobban, mint az élvonalban, miközben azt látni, hogy kevés a saját nevelésű tehetség, az NB II-es kluboknál, így Dorogon is kiváltképp sok a kölcsönjátékos.
– Ez az egyik olyan tényező, amelyet szeretnék átformálni a klubnál, hogy több saját fiatalunk legyen. Bevételre ugyanis csak akkor tudunk szert tenni, ha a saját fiatalokat fejlesztjük, hozzásegítve őket az előrelépéshez, magasabb osztályba, esetleg külföldre szerződéshez.

– Álljunk meg egy szóra! Bevétel, értékesítés? Látszik, hogy külföldről jött haza – a piaci alapú működés itt még nem jött divatba.
– Mert kevés az olyan klubvezető, aki a saját pénzét teszi bele a labdarúgásba, mint ahogy azt Mayer László teszi Dorogon. Amúgy általánosságban véve az a véleményem, hogy közös gondolkodással, egyeztetésekkel, egy irányba mutató stratégia kialakításával sok mindent el lehetne érni. Nem tartom ugyanis szerencsésnek, hogy túl nagyok a különbségek a kereseti lehetőségek között, miközben a fizetések nem függnek a teljesítményektől. Attól önmagában még senki sem lesz jobb játékos, hogy többet keres. És az sem feltétlenül szerencsés, ha valakiből csak azért lesz NB II-es futballista, mert fiatal és szüksége van a csapatnak az érte járó támogatásra. Ehelyett lehet, hogy szerencsésebb lenne mondjuk azzal nagyobb versenyhelyzetet teremteni, hogy a húsz év alatti külföldieknek is szabad utat adunk a másodosztályban, mert velük, akár kereskedni is tudnának a klubok. De nem szeretnék okoskodni, csak hangosan gondolkodom. Összességében nagyon örülök, hogy javulnak a körülmények, épül-szépül a futballunk, és rendkívül jó volt látni, hogy például a tavalyi Eb-szereplés alkalmával a labdarúgás mennyire összehozta a magyarokat szerte a világon, erre csak a futball képes.

„A FUTBALLMECCS NEM SZÍNHÁZ”

– Kár, hogy a lelátókon, a hazai bajnokikon már annyira sem hozza össze a szurkolókat a honi futball, mint az ön idejében.
– Ciprusról ebben a tekintetben is lehetne példát venni. A görög rész, a maga hét-nyolcszázezres lakosságával négy olyan nagy klubnak ad otthont – az APOEL-nek, az AEK Larnacának, az Anorthoszisznak és az Omoniának –, melyeknek a meccsein időnként öt-tízezer szurkoló is össze szokott jönni, nemzetközi kupameccseken pedig ennél is több. Ott még élnek azok a családi hagyományok, amik régen nálunk is megvoltak, hogy az apák hétvégente ki viszik a meccsekre a fiaikat. És persze kiviszik az érzelmeiket is. Mert a futballmeccs nem színház. A labdarúgás az érzelmek sportja. Pont attól jó, hogy a szurkoló is beleéli magát, és ki is fejezi az érzelmeit annak kapcsán, amit lát. Nálunk viszont az apák már egyre inkább egyedül járnak meccsre, a gyerek inkább nyomja a playstationt vagy facebookozik, a futball és egy-egy klub szeretete egyre kevésbé száll apáról fiúra. Azok közül pedig, akik kijárnak a stadionokba, nagyon sokan nemcsak az érzelmeiket viszik ki, hanem a politikát és a mindennapi feszültségeiket, ami pedig tényleg káros lehet, rombolóan hathat a játékra.

– És ön ezt is szeretné megváltoztatni, például Dorogon?
– Már mondtam, a kihívásokat keresem, és töretlenül hiszek a fejlődés, a változtatás lehetőségében...

Forrás: http://www.nemzetisport.hu/