Zámbó Sándor: A féltve őrzött 11-es

Edző kollégáimmal együtt szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nap mint nap együtt dolgozhatok a lila-fehér színekben kilencszeres bajnok, egyszeres Magyar Kupa-győztes, 33-szoros válogatott Zámbó Sanyi bácsival, aki nem csupán rendkívüli játéktudásával és tapasztalataival, de a játék iránti őszinte alázatával és elhivatottságával is példaképként szolgál valamennyiünk számára.

Megkértem hát a köztünk élő klublegendát, hogy mesélje el nem mindennapi sikereinek történetét. Hiszem, hogy minden fiatal játékosnak irányt mutathatnak Sanyi bácsi szavai:

„Na, Kisöreg, fogjad ezt a dresszt, és úgy vigyázzál rá, …”

Sose felejtem el azt a napot, mikor első felnőtt edzőm, Szusza Feri bácsi az öltözőben rám nézett, szó szerint hozzám vágta a 11-es számú lila-fehér dresszt – ami addig az egyébként nagyszerű balszélső, Rossi Ferencé volt – és így szólt:
“Na, Kisöreg, fogjad ezt a dresszt, és úgy vigyázzál rá, hogy ez a dressz fél évig a tiéd, de ha nem vigyázol rá, én utána többé meg se ismerlek!”

Feri bácsi egyébként mindig csak Kisöregnek szólított, mert a nevemet sose tudta megjegyezni.

Akkor még talán fel se fogtam, mekkora fordulatot hoz ez a kicsit talán durvának tűnő mozdulat az életembe, olyannyira, hogy elsőre még majdnem meg is sértődtem, amiért úgy hozzám vágta azt a mezt az öltözőben.

Aztán persze rögtön megenyhültem, hazavittem, kiterítettem, simogattam, dédelgettem azt az egyszerű, a mai, modern felszerelésekhez szokott gyerekek számára vacaknak tűnő pamut dresszt, mint valamilyen féltve őrzött kincset. Addig-meddig dédelgettem, magamhoz dédelgettem, hogy 36 éves koromig ki sem adtam a kezemből a lila-fehér tizenegyes dresszt.

1962-t írtunk ekkor, és én 18 éves voltam.

Az ezt követő 18 évben nyertem itt Újpesten 9 bajnokságot, egy kupát, játszottam sok emlékezetes mérkőzést a válogatottban, és közben bejártam a világot. Így utólag nagyon természetesnek tűnhet, hogy attól a naptól fogva, mikor megkaptam a saját dresszemet a Dózsában Szusza Feri bácsitól, már „csak” meg kellett őriznem a helyemet a csapatban, a sikerek pedig jöttek maguktól, de ez azért korántsem volt ilyen egyszerű. Hogy a mai gyerekek is megértsék, mitől lettem én „a Zámbó Sanyi”, jócskán vissza kell mennünk az időben.

1944-ben, a világháború alatt születtem. Édesanyám egyedül nevelt fel engem és a testvéremet egy pici, szoba-konyhás lakásban, és rengeteget kellett dolgoznia a mosodában azért, hogy még ilyen szerény körülmények között is meg tudjunk élni. Végtelenül tiszteltem őt azért, hogy ennyi áldozatot hozott értünk. Már gyerekfejjel is azon törtem magam, hogy meghálálhassam neki, hogy sosem kellett éheznünk, pedánsan, tiszta ruhában járhattunk és meleg otthont teremtett számunkra.

Én akkor erre egyetlen útként, egyedüli lehetőségként a labdarúgást láttam magam előtt.

Már korán felismertem magamban a tehetséget, és azt is, hogy ez a tehetség mit követel meg tőlem, mert végtelenül céltudatos pali voltam már gyerekként is.

Mindamellett, hogy imádtam futballozni, láttam magamon, hogy miben kell még fejlődnöm, mit kell fejlesztenem a játékomon, ha igazán jó játékossá akarok válni.

„Napi 1-2 óra játszadozással belőlem se lehetett volna soha „a Zámbó Sanyi”

Akkoriban még nem voltak ilyen felkészült edzők, és ennyire kiváló körülmények, mint most itt, Újpesten, ezért nekünk saját magunkat kellett fejlesztenünk, ha ki akartunk tűnni a többi gyerek közül, akiknek a többsége egyébként szintén nagyon jó képességű volt. Bizonyára ezt az akkori, világháború utáni „csóró világ” tette, hogy minden gyerek futballozni akart, mindenki játszott, és ez a játékközpontú élet még a kevésbé tehetséges kölykökből is egész jó futballistát faragott.

Ha üzenhetnék valamit a mai gyerekeknek, akkor mindenképpen az lenne az első, hogy vegyék tudomásul: napi 1-2 óra edzéssel senkiből nem lesz nagy futballista.

Napi 1-2 óra játszadozással belőlem se lehetett volna soha „a Zámbó Sanyi”.

Engem annak idején édesanyám kiengedett reggel a grundra, és onnan este 6-7 előtt szinte soha be se jöttem, engem a grund nevelt a játékra. Mikor nem játszottunk, akkor is szinte csak a futballról beszéltünk, azon spekuláltunk, hogyan fejleszthetnénk a játékunkat, a technikánkat, vagy hogy mit kellene legközelebb máshogy csinálnunk a pályán, ha egy-egy játékhelyzetet meg akarunk oldani, vagy egymást át akarjuk verni. Minden gondolatunk a játék körül forgott.

Nem volt ez másként később sem, mikor már a felnőtt csapatban, a „nagymenők” közt játszottam. A meccsek után a Kisbojtárban is jószerével csak a játékról folyt a szó.

Én annak idején, ha a mérkőzésen, vagy akár csak egy egymás közti játék során valamilyen technikai elemet – legyen az akár egy kapura lövés, egy beadás, vagy egy lőtt passz – nem tudtam az elképzeléseimnek megfelelően megvalósítani, akkor azt utána csak azért is addig gyakoroltam, míg rá nem jöttem magamtól, hogyan tudnám azt élesben is tökéletesen csinálni.

Ez a fajta cél iránti elkötelezettség olyannyira megmaradt bennem, hogy a mai napig is – ha csak akár egy baráti tenisz parti során is – nem tudom úgy járatni a labdát, ahogyan szeretném, akkor a játék végén addig „falazok” egyedül, míg rá nem érzek a mozdulatra, és úgy nem tudom csinálni az adott ütés fajtát, ahogy azt én elvárom magamtól.

Egyszóval rengeteg munka, és – ami legalább ennyire fontos – rengeteg céltudatosság volt abban, ahogy mi annak idején a játékostársaimmal saját magunkat építgettük gyerekként annak érdekében, hogy minél jobb futballistává váljunk. Nem mondom én, a mai gyerekek is nagyon szeretnek focizni, és – ezt őszintén mondom – én is nagyon szeretek velük foglalkozni, de ezt a céltudatosságot nagyon hiányolom belőlük.

Ez különben választ ad arra is, hogy miért is nincs annyi jó futballista ma Magyarországon, mint a mi időnkben. Mert a mostani srácok is nagyon aranyosak, megcsinálnak mindent az edzésen, amit kérek tőlük, de őket már jobban érdekli a trükk, a figura, a bohóckodás.

Büszkén mutogatják nekem, hogy „tessék nézni Sanyi bácsi, én már ezt meg azt a trükköt is tudom”, ami persze jó dolog, de én akkor is mindig elmondom nekik, hogy az ilyen kunsztok a cirkuszba valóak, nem a pályára.

„a pályán minél egyszerűbben játszol, a játékod annál nagyszerűbb lesz”

Mert a futballpályán az ilyen trükköket már úgysem fogod tudni megcsinálni. Ott egy precíz labdalevétellel, egy hajszálpontos passzal, egy jó lövéssel lehetsz te a király, nem az ilyen bohóc mutatványokkal.

Mindig azt mondom, hogy a pályán minél egyszerűbben játszol, a játékod annál nagyszerűbb lesz. A mi szép, tetszetős, sokpasszos játékunk annak idején mind a Dózsánál, mind a válogatottban erre az egyszerű, kifinomult stílusra épült.

A másik dolog, ami különösen hiányzik nekem a mai srácokból, az a minden áron győzni akarás, ami számunkra még teljesen alap volt. Látnotok kellett volna egy Benének, egy Fazekasnak, vagy egy Dunainak a tekintetét, amikor ezek a gólraéhes palik megkapták a labdát 20-25 méterre a kaputól! Sokat kritizálták őket, hogy elönzősködik a meccseket, pedig nem volt köztük semmilyen beteges rivalizálás, de mindegyik valósággal meg volt őrülve azért, hogy rezdüljön már meg a háló.

Mondom, látnotok kellett volna a tekintetüket egy-egy gól után!

Szinte önkívületben voltak, már akkor is, ha csak megkapták a labdát a kapu közelében.

Akkor már csak a kaput nézték, és csak az számított nekik, hogy a labda a kapuban kössön ki.

Az igazat megvallva, én talán azért is tudtam olyan remekül együtt játszani velük, és a többi játékostársammal is, mert nekem mindig sokkal nagyobb örömet jelentett a többiek kiszolgálása, egy-egy pontos passz, vagy beadás, mint egy gól, de ettől függetlenül mi mind nyerő típusú emberek voltunk. Soha nem néztük, hogy kivel szemben kell játszanunk, nekünk mindig csak a győzelem számított.

„rengeteg céltudatosság, munka, hit és mindent elsöprő győzni akarás”

Ezzel szemben sajnos most azt látom, hogy ha kiállok lábteniszezni egymagam két fiatallal szemben, még mindig simán el tudom verni őket azzal, hogy oda teszem a labdát, ahova akarom.

És tudjátok mi a nagyobb baj?

Hogy a gyerekek nem is gondolkodnak el azon, hogy valami nincs rendben, hiszen egy 73 éves aggastyán bácsi oda-vissza ver minket, és még meccsben se tudunk lenni vele szemben, hanem nevetgélnek, és még egy ilyen lecke után sem veszik elég komolyan a játékot.

Egyszerűen nem olyan elánnal végzik a dolgukat, mint mi annak idején.

Félre ne értsetek, én is követtem el hibákat a pályám során, és ezekért a hibákért olykor bizony drága árat kellett fizetnem.

Egy dolgot viszont azt hiszem mindig jól csináltam: mindig úgy mentem fel a felvonalazott futballpályára, mint egy színpadra, és tudtam, hogy ezen a színpadon nekem egy csodálatosan szép színjátékot kell előadnom, mert a közönség mindig csak a hibátlan előadást hajlandó elfogadni és megtapsolni. Ahhoz pedig rengeteget kell dolgozni és küzdeni.

Akár a kemény salakos pályán, bőrstoplis, merev, négy centis talpú Tisza cipőben.

De ez engem sosem zavart.

Mert enyém volt a pálya, ez a csodálatosan szép színpad, kiváló játékostársakkal és a tizenegyes mezzel, ami számomra több volt, mint egy álom: egy cél.

Valójában engem mindig ez a cél vezérelt: a lila-fehér tizenegyes mez megszerzése és megtartása.

Kell ennél inspirálóbb cél egy futballista számára?

Ezt csak azért mondom el, hogy tudjátok: mindenkinek kell egy ilyen cél, ami köré felépítheti a karrierét, és akkor a sikerek sem maradnak el.

Ehhez a tehetségen kívül kell rengeteg céltudatosság, munka, hit és mindent elsöprő győzni akarás.

Ennél jobb tanácsot azt hiszem nem is adhatnék senkinek.

Emlékezzetek a szavaimra!

Zámbó Sanyi vagyok. 18 évet húztam le a lila-fehér tizenegyesben.

Sanyi bácsi gondolatainak szavakba öntésében Szabolcsi Ákos barátom és szerkesztő társam volt a segítségünkre.

2017-10-29 Gáncsos András

forrás: http://www.gancsosandras.com/zambo-sandor-a-feltve-orzott-11-es/